Gondolatok · 2022.02.01.

Nem fogadom meg

Végre eltelt az első kritikus 31 nap (ismertebb nevén január). Az elején még viccesnek tűnik, hiszen lehet boldog új évet kívánni, akár szívből, akár megszokásból, még tolja az embert a karácsonyi szeretet és cukorzilla, még minden jó. Hurráoptimizmus és éves kondibérlet folyik a csapból is, na meg persze a fogadalmak, hiszen idén minden más lesz. Pedig a faszt.

A végzet kényszerének egyik főgonoszával vívtam heroikus küzdelmet az elmúlt hónapban, de hogy számodra, kedves Olvasó ez világos legyen, kicsit visszautazunk a múltba. Ugyanis a mi családunknak van volt egy olyan szokása, hogy mindig vártunk valamit, valaminek a végét, valami újnak a kezdetét. Hiszen akkor minden más lesz. Mert ha a család egyik tagja végre megkapja a fizetésemelést/járandóságot/nyugdíjba vonul/stb, akkor végre egyenesbe jövünk, minden más lesz. Amikor végre letelik a kocsitörlesztő/svejci frank hitel/mosógéprészlet/stb, akkor igazából meg vagyunk mentve, onnantól minden más lesz. A Babilonból Kánaánba vezető út, ami gyötrelmes, de ha odaérünk, akkor illatos olajjal mossák le lábunkról az út porát és virágos koszorúban dőlünk a nyugodt élet veretes kerevetére.

Gondolom nem volt nehéz kitalálni, hogy ez nem igazán jött össze. Mindig jött egy új nehézség, megoldásra váró feladat, egy csapás, ami újra visszalök a startmezőre. Filozófiai és vallási beállítottságtól függően lehet ezt sokféleképp hívni, de a politikai korrektség nevében innentől legyen a megnevezése Szopás. Utólag visszagondolva, bármennyire is remek emberek voltak a szüleim, a Szopás mindig kifogott rajtuk. Hiába tudtak le egy két éves, közepes erősségű Szopást, azonnal jött egy súlyosabb, hosszabban tartó időszak. Ez pedig igencsak rájuk nyomta a bélyegét. Voltak igazán jó pillanatok, de sokáig és ami talán ennél is fontosabb, együtt alig tudták élvezni a pillanatot. Ezt a csomagot az élet rendjeként, a végzet kényszere okán én is örököltem. Így jutunk el 2022 januárjáig, mikor is billentyűzetet ragadván írnám az első blogbejegyzést, de nem tudom eldönteni, hogy melyik fogadalmam osszam meg, hiszen van egypár és ha valóra váltom, akkor végre egyenesben leszünk, onnantól minden más lesz. Aztán felderengett előttem Édesanyám arca, amikor örülnie kellett volna, de nem tudott, hiszen akkor már fejben egy sokkal hatalmasabb dolog ellen harcolt. Ezért úgy döntöttem, hogy nem, végzet, ma nem. Mi ezentúl másképp csináljuk.

A Szopás soha nem alszik, a legváltozatosabb formáiban bukkan fel újra és újra, de én már nem a végét várom, hiszen nincs olyan. Sokkal inkább abban látom az örömöt, hogy egy csodálatos házastárssal osztozom ezeken a terheken és fantasztikus érzés, hogy együtt harcolhatunk ellene. Egymásból merítjük az erőt, ami még erősebbé teszi a kötelékünket és ez jelenti a valódi boldogságot. Az út valódi, de attól tartok, hogy Kánaán csak egy délibáb. De igazából mindegy is, nem kell többé előre bámulnom, hanem elég oldalra, hiszen ott van az igazi boldogság.

Semmit sem kell megfogadnom, valahova egyszer úgyis odaérünk, pont oda és akkor, amikor ott kell lennünk.