RSS Feed     Ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Függőségem története

Szerző: vadaszearmand Közzétéve:

Már bőven elmúltam 30, amikor végre bevallottam magamnak, hogy függő vagyok. Volt előtte minden, tagadás, csalódottság, düh és bűntudat vastagon. Utólag már magam sem tudom hogyan jutottam el a józanság ezen fokára, annyira ködös minden. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük inkább a legelején.

A középiskolás éveim alatt inkább csak alkalmi fogyasztó voltam. Nagyon vitt előre az élet és a hormonok, a nagy elsők időszakában nem volt szükségem külső behatásra. Első ital, első szex, első zenekar, első koncert, első jogosítvány, stb. Bőven elég munícióhoz jutott az agyam, ritkán nyúltam csak hozzá, akkor is keveset toltam. Még nem voltam elveszve a világban, hiszen csak akkor kezdtem el felfedezni igazán. Amire leérettségiztem, bőven behoztam a lemaradást, amit a faluról származás okán szenvedtem el.

De aztán bekerültem az egyetemi koleszba és elszabadult a pokol. Nyilván hozzá lehetett jutni éjjel-nappal. Ment a klasszikus mondás, hogy ugyan már, mindenki ezt csinálja. Meg hogy erre nem is lehet ráfüggni. Ez nem is veszélyes. Reggel jól indul vele a nap. És a többi.

Pedig gyanakodnom kellett volna, hogy ha valami ennyire természetellenesen jó, ott valami gáz van. Amikor meghallod a semmivel össze sem téveszthető tasak zörgést, már libabős leszel. És azok az illatok. Mindegyik más, de ugyanolyan jó. Ha igazán minőségi, akkor már az első pillanatban beüt. Átjárja a lelket, villámcsapásként terjed a zsigerekben, az agy boldogsághormonban úszik. A test kissé elnehezül és minden irányítást átvesz a jóleső zsibbadás.

De aztán fajtától függően 40-50 perc alatt az egész köddé válik és átveszi a helyét a gyűlöletes sóvárgás. De jó lenne még egy. Már ha van még. Ha az ember túl mohó, akkor csak a keserűség és bűntudat bámul vissza az üres csomag aljáról. Csak a körforgás állandó. Egy újabb fáradt reggel, egy újabb szétcsúszott nap, egy újabb felelőtlen este.

Ha nem költözünk el Budapestről, szerintem soha nem jövök le róla. Itt elég nehéz jóhoz hozzájutni és olcsónak sem mondanám. Valahogy tudat alatt éreztem, hogy itt a lehetőség letenni. Az első időszak nagyon nehéz volt, de aztán fokozatosan elkezdett fakulni a dolog. Néha azon lepődtem meg, hogy eszembe jutott, és akkor tudatosult igazán, hogy mennyi idő telt el, amíg nem gondoltam rá.

Persze álszent lennék, ha azt mondanám nem fordul elő néha, hogy elcsábulok. De nagyon nagyon figyelek arra, hogy mikor és mennyit, nincs már dőzsölés többé. Szerintem amúgy jobb is így, egész más az élmény.

Nem tudom van-e bármi tanulság, de egy biztos, kedves olvasó, soha ne szokj rá a fehér lisztből készült péksüteményre. Ártalmatlannak tűnik, de valójában nagyon nem az.

Kategória: Gondolatok