RSS Feed     Ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Hogyan nem lettem Diogenész

Szerző: vadaszearmand Közzétéve:

Már nem emlékszem pontosan, hogy melyik iskolás olvasmányomban találkoztam először Diogenész nevével, de a róla szóló anekdoták azonnal megfogtak. Főleg azok a történetek, ahol hősünk az anyagi javak feleslegességével példálózik. Oké, a hordóban csövezés kissé overkill, de idővel sok mindenben igazat adtam neki.

Kisgyerekként én is tizenkettő voltam egy tucat, minden kell és most rögtön, de szerencsére a szüleim kellően jó nevelők és elég szegények voltak ahhoz, hogy ne halmozhassak feleslegesen dolgokat. Sosem fogom elfelejteni, amikor az olcsó pénzen vett egykazettás magnóm pár hónap alatt bekrepált, pedig akkoriban az volt a menőség egyik mércéje. Kihúzható fogantyús természetesen, FM rádióval, nyolc színben villogott és indokolatlan mennyiségű krómszínű festék borította. A fiatal Friderikusz Sándor egy szürke veréb volt hozzá képest. Szóval vettem a bátorságot és odaálltam apám elé, hogy kéne egy másik, de tüstént. Odaültetett maga mellé és azt mondta, hogy választhatok. Vagy vesz még egy kacatot, ami ugyan úgy szar lesz és csak a kupac nő majd a szobámban, vagy elmegyek mellé a nyáron fát vágni és akkor vehetek a pénzből egy normálisat. Amiből csak egy kell, de az sok évig tökéletes lesz és akkor is tetszik majd, ha már nem muszáj nyolc színben villognia. Ja és legyen japán, mert akkoriban az még jelentett valamit. Így lett egy fekete Sony kétkazettás magnóm, ami még most is tökéletesen kiszolgálna, ha nem szűnt volna meg azóta a kazetta. (Meg a CD, meg a MiniDisc, meg a DVD, meg a többi fizikai adathordozó, de az már egy másik történet.)

Na mindegy, a lényeg, hogy ez a sztori nagyon komoly jellemfejlődést indított el nálam. Mindig azt tartottam szem előtt, hogy ha veszek valamit, az a lehetőségekhez mérten legyen a legjobb, a legmegbízhatóbb, a legalkalmasabb és a legszebb. Mindegy, hogy mennyi utánajárásba kerül. Itt jegyezném meg, hogy itt egy kicsit túlfejlődött a dolog, a mai napig képes vagyok 20-40 órát fórumokat böngészni egy-egy döntés előtt, de úgy ítélem meg, hogy ennyi belefér.

Viszont ahogy teltek-múltak az évek, többek között a dolgok birtoklása is elkezdett radikalizálódni nálam. Mentségemre szóljon, hogy általános iskola után egyből elköltöztem otthonról, és ~15 évig kollégiumok és albérletek hadán küzdöttem át magam. A sokadik költözés után megfogadtam, hogy ahogy Diogenész is eldobta az ivókupáját, mert marokból is lehet inni, úgy én is lecsökkentem a dolgaim számát egy csomagtartónyi méretre. Autó, nem bicikli, azért állatok nem vagyunk.

De rá kellett jönnöm idővel, hogy ez kivitelezhetetlen. Bármennyire is tudnék élni a kedvenc dolgaim nélkül, de nem lennék boldog. Szuper lenne egy laza délután alatt összecuccolni és továbbállni, de az nem lenne ugyan olyan. Ráadásul az életem is megváltozott azóta, másak a prioritások. A mai napig ragaszkodom a kevés, de jó minőségű tárgyhoz, ami körülvesz, csupán egy dologban kötök kompromisszumot, ahol nincs limit. A házi könyvtáram, ami jelenleg 12 kötet híján 700 darabot számlál az excel katalógus szerint. Nem tervezek már sokat költözni, de ha kell, akkor majd valahogy megoldom. Ennyit megér az, hogy boldogsággal töltsön el az, ami körülvesz.

Kategória: Gondolatok