RSS Feed     Ne maradj le a legfrissebb bejegyzésekről!

Talán nem is olyan nehéz a kezdet

Szerző: vadaszearmand Közzétéve:

Kisiskolás voltam, amikor a nővérem esküvője apropóján elutaztam édesanyámmal Győrbe, rendes ruhát venni. Akkor még úgy ment ahogy, offline. Korán kelés, vonat, utasellátós szendvics és minden izgalmas dolog, ami ezzel járt. Ki kellett menni az utcára, sőt, másik városba, kicsit sem volt ábáutjú.

Olyannyira le voltam árnyékolva falun, hogy falfirkát is ott láttam először. A helyi gondolkodó feketével fújta a tiszta udvar, rendes ház falára a mondást, hogy állítsátok meg a világot, ki akarok szállni. Fogalmam sem volt, hogy miért gondolja ezt valaki. Mi a francért akarnék kiszállni, amikor csak most kezdek belejönni ebbe az egész élet dologba? Lehetek kalóz, űrhajós, vagy kukásautó vezető is akár. Vagy én is művészember leszek, jelentsen ez bármit, mint a svájci nagynéném fia, aki lassan és halkan beszél, fura szagú sodort cigarettákat szív és egész nap olvasgat a kanapén. (Az mondjuk nem volt világos, hogy ez a munka, vagy már az azt követő pihenés, de ez nem is számított igazán, olvasni én is nagyon szerettem.) Ha már mindenki azt hajtogatja, hogy bármi lehet belőlem, csak akarnom kell, akkor ez az élet biztosan remek. Utólag visszagondolva, kissé átverve érzem magam, mert a felnőttek finoman szólva is csak féligazságokat szórtak elém.

Persze joggal merül fel a kérdés, hogy kell-e és ha igen, akkor mikor kell elmondani egy gyereknek, hogy a világ alapvetően egy nagyon magányos és igazságtalanságokkal teli küzdőtér, ahol olyan szabályok szerint kell játszani, amik a nagy többség társadalomba szervezése érdekében kényelmetlenek és ha bármi miatt kilógsz a sorból, akkor megmérgezik a lelked. Talán nem létezik erre egyetemes válasz. Mindenesetre ha bukdácsolva is, de átverekedtem magam 30 éven azóta, hogy azt a graffitit olvastam a ház falán és azt gondolom, hogy most már értem mi volt az alapgondolat az elcsépelt közhely mögött.

Már több, mint egy éve bezárva körözök a négy fal között, eljutottam a gondolkodás egy olyan fokára, ahol már magam sem tudom, hogy hol vannak azok a határok, amik amúgy is elmosódottan léteztek csak az én valóságomban. A karantén finoman szólva sincs jó hatással rám, az amúgy is megállíthatatlanul cikázó gondolataim kordában tartásáért felelős vezérlőteremben élesen vijjognak a szirénák, piros vészjelző lámpák pörögnek és vészjósló feliratok villognak, az apokalipszis közeledtét hirdetve.

Rájöttem, hogy a közös gondolkodás az, ami nyomáskiegyenlítő szelepként funkcionál nálam a legjobban, de a közösségi élet totális hiánya miatt ez a szelep néma marad. Így jutottam el a felismeréshez, hogy pótolnom kell valamivel a kiváló sörök mellett feldolgozott gondolatokat, egyszerűen kigépelem az agyamból a nyomást az olvasónak. Tartson bárhova is a világ, remélem így van újabb 30 évem, még ha gondok is vannak a gondolataim körül.